Az „offenzív, zavarba ejtő és abszurd” igen enyhe kifejezés Terry Gilliam 2005-ös filmjére, amit Magyarországon most kezdtek vetíteni a mozik. „Poetic horror”, költői horror, ahogyan David Cronenberg találóan jellemezte. A kritikusok meglehetősen lehúzták, sokan egyenesen nézhetetlennek, idegtépőnek, befogadhatatlan katyvasznak minősítették; kevés olyan vélemény látott napvilágot, ami a Tidelandről pozitívan nyilatkozott volna. A Brothers Grimm forgatási szüneteiben készített film szürreális, vad, fékezhetetlen és kezelhetetlen, de a maga nemében zseniális. Terry Gilliam meghatározása szerint a Tideland az Alice Csodaországban és a Psycho keveréke; egy gyermek fantáziavilágáról és alkalmazkodóképességéről szól és arról, hogy ez a gyermek hogyan marad életben bizarr és kegyetlen körülmények között.
A film keletkezéstörténete nem mellékes. A Grimm testvérekről készített fantasy leforgatása igencsak próbára tette az egykori Monty Python-tag Terry Gilliam idegeit, a film szponzorainak ugyanis nem fűlt a foga a rendező egyre vadabb ötleteihez. A történet és a filmes ötletek folyamatos, kényszerű nyesegetése annyira feldühítette Gilliamet, hogy a forgatást egy időre le is kellett állítani. A rendező aztán megtalálta a módját, hogyan vezesse le a megcenzúrázott zseni feszültségét, és egy új film forgatásába fogott, amibe aztán belegyömöszölt mindent, ami a Brothers Grimmből kimaradt: a legvadabb jeleneteket, legvalószerűtlenebb karaktereket és a leggyilkosabb képáradatot. Így született meg a Mitch Cullin kultregényéből készített Tideland.
A történet főszereplője egy tíz éves kislány. A kis Jeliza-Rose szülei drogfüggők; a gyerek egyféle bölcs derűvel szemléli szülei szenvedélyét, megtanul túlélni a széthulló és beteg családban, és megtanulja elkészíteni a heroint. A film kezdetén elveszíti édesanyját, akihez nem kötődik különösebben (egyetlen reakciója az anya elvesztésére az öröm, hogy most már legalább neki marad a csokoládé). Kiöregedett rocksztár apjával útnak indul a nagymamához, jobban mondva a nagymama régen üresen álló, lepusztult házába. Ahogy megérkeznek, az apa – aki folyamatosan arról ábrándozik, hogy egyszer majd elköltöznek Dániába, a vikingek földjére, de ennek megvalósításáért nem sokat tesz – újra belövi magát, erről az utazásról azonban már nincs visszatérés. A kislány egyedül marad halott apjával a romos házban, és – szinte kényszeresen menekülve a valóság elől, még apja haláláról sem véve tudomást – groteszk fantáziavilágába merül, így keresve kiutat és társaságot. Ebben a fantáziavilágban pedig nemigen van olyan szereplő, akivel azonosulni tudnánk. Az apa halála után a néző kétségbeesést, mentőket, gyámügyi procedúrát vár, ehelyett azonban nevetést, játékot és pszichedelikus álomképeket kap. Minden idegen és kiszámíthatatlan; még maga a kis Jeliza-Rose is inkább mutatja a csöndes őrület jeleit, mint a megoldhatatlan helyzetbe került gyermek riadalmát.
A film elején megtudjuk, hogy Jeliza-Rose anyja nemigen fogta vissza drogos szenvedélyét a terhessége alatt sem – ami elfogadható magyarázatot ad a kislány beteges, mégis valahol gyermekien ártatlan képzelgéseire. Van itt minden: cápaszörnnyé változó vonat, beszélő mókus, boszorkány, vámpír, tengeralattjárónak képzelt fóliasátor. A kislány babák helyett régi barbie-k levágott fejeivel játszik, és csak a közeli tanya lakóival, a félőrült Dellel és szellemi fogyatékos öccsével, Dickens-szel érintkezik, az azonban sosem derül ki, valóban léteznek-e ezek a figurák, vagy csak a kislány képzeletében. Gilliam nem egyszerűen összekeveri a valóságot és a látomást, de egyenesen összeolvasztja a kettőt, egy rendkívül sötét, a maga módján viszont nagyon szórakoztató világot hozva létre, ami egy idő után azonban egyre nyomasztóbban nehezedik a nézőre, épp azért, mert nincs belőle kiút, nincsenek határai. A film helyenként kifejezetten gusztustalan, a félig hétköznapi ember, félig gonosz boszorkány Dell kedvenc elfoglaltsága ugyanis a preparálás, aminek többek között saját anyja és Jeliza-Rose apja is áldozatul esik. Ezt az elemet Gilliam egyértelműen Hitchcocktól vette, de hogy milyen céllal, az nem egészen világos. A filmet bizonyos értelemben áthatja az öncélú kegyetlenkedés, és nehéz megítélni, hogy ez a kislány pszichéjének reakciója az őt körülvevő világ kegyetlenségére, vagy Gilliam egyszerűen csak polgárt akart pukkasztani. Bevallom, az utóbbi magyarázatra hajlok. A legszörnyűbb jelenetek egyben annyira groteszkek, hogy az ember képtelen igazán komolyan venni mindazt, ami történik – a gyomorforgató részletek valószínűleg nem is azért kerültek a vászonra, hogy bárki is komolyan vegye őket.
A filmnek nincs különösebb története, inkább csak tobzódik a szürreális képekben és jelenetekben. Kicsit olyan, mint egy drogos látomás, néha összefüggéstelen, néha lenyűgöző, de leginkább ijesztő: a gyermek tündérmese-világa a szélsőséges érzelmi elhanyagoltság miatt bizarr rémálomba fordul. A felnőttekből minden emberi vonás és józan ész kiveszett, a kislány pedig egyedül van az őrülettel. A valóság elemei és a vagy valós, vagy képzelt rémségek a tündérmese logikáját követve rendeződnek össze, de még ez a mesei logika is szétesőfélben van. Megértem, ha valaki emészthetetlennek ítéli a filmet, az azonban meglepett, hogy néhány kritikus unalmasnak találta. A Tideland annyira intenzív, képi világa és mindenen eluralkodó sötétsége annyira meghökkentő, hogy nem nagyon van időnk unatkozni még akkor sem, ha meglehetősen távol áll tőlünk Gilliam filmjeinek világa. Manapság rengeteg „misztikus thriller” születik, rengeteg fantasy foglalkozik a természetfelettivel, megmagyarázhatatlannal; Gilliam ugyanezt teszi, csak ahelyett, hogy a film utolsó 20 percét annak rendje és módja szerint hollywoodi giccsbe fojtaná, hagyja kiteljesedni az őrületet, és valójában semmire sem ad épkézláb magyarázatot. Szerencsére, mert egy erőltetett, vagy ne adj’ Isten moralizáló befejezés agyonütné Gilliam a maga nemében rendkívüli filmjét.
A képi világot tekintve Az elveszett gyerekek városa ugorhat be, a film egészét nézve akár Kurosawa Dodeskadenje is – azzal a különbséggel, hogy a Dodeskaden hűvös és objektív szemlélődése helyett itt a magából kifordult világ közepén ülünk, biztonságos és józan fogódzó nélkül. A néző így magára marad, ami alapjában véve frusztráló. A Tideland durva és semmire sincs tekintettel, de nem hinném, hogy bármivel rémesebb volna, mint a tömegével gyártott ijesztgetős tinihorrorok; egyszerűen csak igényesebben van megcsinálva. Aki kedveli Gilliam abszurd világát, annak ez a film kötelező, bár garancia nincs rá, hogy szeretni fogja. A magam részéről, ha a mozipénztárnál választanom kell a Tideland és egy amerikai romantikus vígjáték között, gondolkodás nélkül az elsőt választom; az őrület rémisztő ugyan, de sokkal kevésbé az, mint a szellemi sötétség.
